Kedves naplóm! Ma egy igazán szörnyű napot éltem át, bárcsak soha se történt volna meg. Minden akkor kezdődött, amikor felkeltem reggel. Miközben próbáltam kikecmeregni az ágyból egy szörnyű fájdalom nyilat bele a jobb combomba. Rettenetesen fájt, de nem foglalkoztam vele túlzottan, mivel az unalmas tanítási órák helyett, ma osztálykirándulásra mentünk a Művészetek Palotájába. Annyira izgultam, hogy eszembe se jutott, hogy valami rossz is történhet ezen a napon. Az idő szép volt és a reggeli már az ebédlőasztalon várt. Csak egyvalamit felejtettem el ábrándozásaim közben, mégpedig felöltözni. Úgyhogy rohanhattam, vissza a szobába és kezdhettem neki a keresgélésnek. Az a felső és szoknya, amit föl akartam venni, persze nem a helyükön voltak. Mért is lettek volna ott, ahol rögtön megtalálom?! Az idő közben gyorsan elrohan és már késésben is voltam. A reggelit úgy ahogy volt otthagytam az asztalon és rohantam a megbeszélt találkozó helyre. De útközben sem volt túl nagy szerencsém. A villamos pont elment az orrom előtt és mire jött a következő úgy éreztem, mintha már órák óta a megállóban állnék. Egyfolytában a telefonomat bámultam az időt figyelve, de csak nem akart jönni. Mikor sikerült fölszállnom a villamosra már tudtam, hogy el fogok késni. Fölhívtam Henit, hogy szóljon a tanárnőnek és várjanak meg. Szinte már hallottam a tanárnő éles és vékony hangját a fülemben. Nem csak a fejemben, néhány perc múlva élőben is hallhattam.

- Jó reggelt! –mondtam ijedt hangon.
- Jó reggelt! Tímea, nem megmondtam, hogy fél 9-re kell a találkozóhelyen, indulásra készen megjelenni? Tudod, hogy most mennyi az idő?
- Igen. Tudom, de… - a mondat végét már ki sem tudtam nyögni.
- Nincs de! Megmondtam, hogy mikorra kell ideérni és elkéstél.
- Bocsánat. –nyöszörögtem.
- A bocsánatkérést elfogadom, de a büntetés azért jár. Akármilyen jó okod is volt a késésre.
- Rendben.
- Na, akkor szállj fel gyorsan a buszra és indulunk.
Fölszálltam a buszra és egy órás utazás után, már meg is érkeztünk. Ekkor történ az, amit még a legnagyobb ellenségemnek se kívánnék. Éppen szálltam le a buszról, amikor megcsúszott a lábam az utolsó lépcsőfokon és szó szerint kiestem a buszból. Csak azt nem értem, hogy miért előre estem. Hiszen az lenne a logikus, ha fenékre estem volna, de nem. Nekem pont hasra kellett vágódnom. A szoknyám szinte a nyakamban volt és éreztem, hogy mindenki engem bámul. De ennél a megalázottságnál már csak az volt rosszabb, mikor észrevettem, hogy Balázs, az a fiú, aki most tetszik, pont mögöttem szállt le. És gúnyosan csak annyit mondott, hogy „Láttál már valaha vörös fenekű páviánt? Most pont úgy nézel ki hátulról.” Az egész osztály hangos nevetésben tört ki és én azt sem tudtam, hogy mit csináljak szégyenemben. Gyorsan fölpattantam a földről és bár én nem láttam, elvörösödött arccal néztem, ahogy mindenki elindul a kiállításra. A Heni meg a Bea közben elmesélték, hogy a sok ülés miatt a buszon, a fenekem piros lett és ezen nevetett mindenki. A nap hátralevő részében a sor legvégén kullogtam és azon elmélkedtem, hogy ma miért kellett fölkelnem. Az meg már csak egy ráadás volt, hogy az esés miatt, a combom még jobban elkezdett fájni. Észre sem vettem, hogy a Balázs közben lemaradt a tömegben és végül már mellettem sétált.
- Sajnálom, nem gondoltam komolyan. –mondta suttogó hangon.
- Semmi baj. –válaszoltam hirtelen.
- Akkor jó. De óvatosabbnak kéne lenned, még a végén megsérülsz. – tette hozzá, kedves mosollyal az arcán.
- Óké. –mondtam mosolyogva.
Majd visszament a többiekhez a sorba. Utána már nem sok minden történt, a kirándulásnak vége lett és mindenki hazament. Mikor hazaértem mindent elmeséltem anyának és ő azt kérdezte, hogy és tetszett-e a kiállítás. A válasz szinte magától értetődik, a kiállításra nem is figyeltem. A mai egy hosszú és fárasztó nap volt, remélem a holnap egy kicsit jobb lesz. Csak még azt nem tudom, hogy fogok suliba menni azután a szégyenletes esés után.